Környezetvédelem – mit védünk és miért?

Olvasási idő: 5 perc

A Zöld Könyvtár munkacsoport vezetőjeként felkérést kaptam, hogy osszam meg néhány gondolatomat a környezetvédelemről, a környezettudatos szemlélet kialakításáról és az ökoszemlélet fontosságáról. Miért is kellene védeni a környezetet? A természet önmagában is képes fenntartani az egyensúlyát, és bármi történjék, jól megvan, akár velünk, akár nélkülünk. Teszi a dolgát, és minden rendben. Nem kellünk mi ehhez. Na, és itt a bökkenő. Mert ugye, mégis csak itt vagyunk, épp csak nem a természetben, vele együtt. Valahol, valamikor eltávolodtunk a természettel való szoros kapcsolattól, és nem benne, vele, általa létezünk. Ez a mesterséges világ gyakran figyelmen kívül hagyja a természet törvényeit, és többet vesz el, mint amennyit visszaad.

A természetes életmód emlékei

Eszembe jutnak a dédszüleim – nem győzöm mindig hangsúlyozni, milyen szerencsés vagyok, hogy ismertem őket –, akik hírből sem hallottak környezetvédelemről, pedig művelt emberek voltak, mégis egész életüket leélték úgy, hogy – divatos szóval mondva – környezeti lábnyomuk egyáltalán nem volt. Bolt nem volt, ha be is mentek a városba, legfeljebb gyufát és petróleumot vettek. Minden mást megtermeltek, előállítottak maguk. Műanyagot nem használtak, nem is nagyon ismerték, szemetük pedig egyáltalán nem volt. Semmit nem dobtak ki, mert a „hulladék” vagy a szemétdombra került és komposzt lett belőle, vagy ment az „újrahasznosítóba” és javították, alkatrész lett, új funkciót kapott… de szemét, az nem volt. A természettel pedig együtt kellett, hogy éljenek, rezegjenek, különben nem volt semmi. Se étel, se ital, se ruha, se ház. Télen benti munkát végeztek, ellátták az állatokat, korán feküdtek, takarékoskodtak az energiával, a tartalékokkal. Nyáron, a bőség idején pedig tették a dolgukat látástól vakulásig, de hát, ez volt a természetes. Ugye, milyen csodálatos a magyar nyelv? Természetes. Így mondjuk, ha valami helyén való, rendben lévő, megszokott.

Fotó: Igor Justo

A természetes életmód eltűnése

Én nem így élek. Sajnos a természetközeli életmód, amely nem is olyan régen még magától értetődőnek számított, mára kuriózum. Ha van egyáltalán. Bele sem kell gondolnom, hiszen egyértelmű, hogy reggel órára kelni, függetlenül attól, milyen évszak van, hol jár a Nap, egészen természetellenes. Egész nap egy monitor előtt ülve dolgozni, és közben nyolc órán át egy helyben maradni, szintén ezt jelenti. Autóban, buszon vagy trolin zötykölődni szintén az. Műanyag dobozból elfogyasztani egy ehetőnek nevezett „valamit” – ki tudja, miből, mikor és hogyan készült –, miután alaposan megmikróztuk, aztán több réteg csomagolást a szemétbe dobni szintén az.

Nem természetes, hogy állandóan zajban vagyunk, hogy éjjel sincs sötét, hogy sosem szívunk tiszta levegőt, hogy nem ismerjük a fákat, bokrokat, állatokat, hogy sosem iszunk forrásból, nem a földön járunk – ugye ez is sok mindent kifejez –, hanem cipőben és betonon… Természetellenes, ahogy az is, hogy reggeltől estig zárt térben vagyunk, kivéve azt a két percet, amíg az autónktól elmegyünk a lakás ajtajáig. Műanyagból készül a ruhánk, az eszközeink és számtalan használati tárgyunk, amelyek sajnos idővel szennyezik a levegőt, a vizet és a talajt. Már nem termelünk magunknak élelmet, és a növényekkel, állatokkal való közvetlen kapcsolatot is nagyrészt elvesztettük. Az életünkben legfeljebb egy-egy kedvenc háziállat, például egy gondosan öltöztetett, pórázon vezetett vagy táskában hordozott kutyus kap helyet. Gépekkel vagyunk körülvéve, és sokan már a telefonjukon keresztül kommunikálnak, mintha nélküle nem is létezhetnének; ha nincs előttük monitor, azonnal jelentkezik az offline stressz.

A kényelem és technológia árnyékában

Ellenségünk lett az eső („már megint rossz idő van”), a szélért sem rajongunk („jaj, a frizurám”), télen a hideg miatt panaszkodunk („már megint kapargatni kell a szélvédőt”), nyáron pedig a hőséget és a napsütést viseljük nehezen („ezt nem lehet kibírni”). A természetes hűsítő hatású fák helyett légkondicionálókkal szabályozzuk a hőmérsékletet – persze csak az épületeken belül –, miközben kevesen gondolnak arra, hogy a készülékek kifelé még inkább melegítik a környezetet. Az ablaknyitás helyett egyre inkább gépek végzik a szellőztetést, és egyre több eszköz válik „okossá”. A kényelem és a biztonság érzése pedig mindent felülmúl, még akkor is, ha csak illúzió.

Nekem ez nagyon idegen és nehezen elfogadható. Jobban szeretem a hagyományos házat okos emberekkel, mint az „okos” otthonokat és az olyan környezetet, ahol az emberek nemcsak a technológiától, hanem egymástól is tanulnak. Többre értékelem a természetes intelligenciát, a jólelkűséget, a kedvességet, a könyvek által szerzett tudást és a személyes beszélgetéseket, mint a „mesterséges intelligenciát” és ezt az örökké zakatoló, éjjel-nappal világító, modern életet.

A természetes élet értéke: a csend és harmónia keresése

Jobban szeretek egy csendes jurtában aludni, ahol nincs elektroszmog, nem zúg semmi a falakban, sem alattuk – legfeljebb az egereket hallani a padló alatt és kint, a tó mellett, a békákat. Éjjel a csillagos ég van felettem, a természet végtelen csendje a párnám és a takaróm, egy kölyökróka pedig a hálótársam. Reggel pedig a madarak ébresztenek és a kelő Nap első sugara. Szívesebben sétálok esténként lefekvés előtt, miközben a kisfiammal beszélgetek a világ dolgairól, mint hogy egy lelketlen műanyagdarabot nyomkodjak, és hipnotizálva bámuljam a fénylő, vibráló képernyőt, amelyből nem lehet szabadulni.

Jobban kedvelem, amikor erdőn-mezőn lehetek, mint bezárva egy szobába, önkéntes rabszolgaként, ahol a munka másként hivatás, örömteli tevékenység, értelmes és kellemes elfoglaltság, és könnyűnek érzem, legyen bármilyen nehéz. Bármikor inkább választom a lovat az autó helyett, akkor is, ha ritkán tehetem. Ha egy állat megtisztel azzal, hogy otthonává választja az enyémet, egy másik lelket látok benne, egy társat, egy barátot, egy családtagot. A növények számomra ugyanolyan élőlények, mint a víz, a levegő, a föld a lábam alatt vagy a csillagos égbolt.

Vigyázok rájuk, ahogy a természet is vigyáz rám, hiszen mindent megad, amire szükségem van. Nélküle nem élhetünk, de talán épp a természet az, amelyik nélkülünk is megvan.

Mi magunk vagyunk a megújulás kulcsa

Az általunk okozott sérülések mind begyógyulnának, ha hagynánk. A természet képes meggyógyítani a sebeit, de az emberiség nem. Mi magunk vagyunk a legnagyobb veszélyben, saját nemtörődömségünk, önzőségünk és felelőtlenségünk következtében. Amikor élőhelyek százait, állatok és növények ezreit pusztítjuk el, amikor a levegőt, a földet és a vizet szennyezzük, végső soron saját jövőnket veszélyeztetjük. A természet, ha végre békén hagynánk, képes a megújulásra. Mi vajon képesek vagyunk rá? Képesek leszünk rendbe hozni azt, amit elpusztítottunk? Ki tudjuk tisztítani azt, amit beszennyeztünk? Enyhíteni tudjuk a mérhetetlen szenvedést, amit okoztunk?

Fotó: Ömer Derinyar

Igazából azt gondolom, hogy nem annyira a környezetet kellene megvédenünk, hanem inkább magunkat kellene megóvnunk saját eltorzult életmódunktól és természetellenes világunktól. A mesterséges léttől, az önzőségtől, és attól, hogy gyakran gondolkodás nélkül átgázolunk mindenen, ha úgy érezzük, hogy saját vagy mások érdekei ezt kívánják. Magunkat kellene megóvni attól, hogy mindenek fölé helyezzük a hasznot, a tárgyakat, hogy azt gondoljuk, az ember mindenre jogosult, és hogy bármit kisajátíthat.

Mi vagyunk azok, akik változtatásra szorulunk, minket kell gyógyítani, a gondolkodásmódunkat és a szemléletünket, hogy aztán gyógyulhasson a testünk és a lelkünk is. A természetet pedig tisztelettel kellene kezelni, békén hagyni, hogy képes legyen helyreállítani önmagát és ezzel minket is gyógyítani.

Leave a Reply

Köszönjük WordPress! | Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑