„A könyvtárost kérdeztük” című blogsorozatunkat azzal a céllal indítottuk, hogy bemutassuk az elmúlt időszakban nyugdíjba vonuló kollégáinkat. Ezzel egyrészt a köszönetünket fejezzük ki a sokéves munkájukért, valamint lehetőséget adunk arra, hogy az olvasók is jobban megismerjék a búcsúzó könyvtárosokat, akikkel biztosan ők is sokszor találkoztak a könyvtári látogatások során.
Bolics Zsoltné Rózsával beszélgettünk, aki 38 évig dolgozott a könyvtárunkban.
Mióta dolgozol könyvtárosként? Hogyan választottad ezt a szakmát?
1981. július 1. óta dolgozom a könyvtárban, akkor alkalmazott Fényes Miklós igazgató úr a Janus Pannonius Egyetem Egyetemi Könyvtárban. Gyakorlatilag 1981. júniusban érettségiztem, és a következő hónapban már munkába is álltam.
1977-től 1981-ig a Janus Pannonius Gimnáziumba jártam – ahol Bertáné Németh Ágival osztálytársak voltunk –, és a harmadik évben tájékoztattak bennünket, hogy a gimnáziumi tantárgyak mellett, aki akar, jelentkezhet a könyvtárosi szakma elvégzésére 7 – 8. órában, és érettségizhet is belőle. Ági és én is felvettem plusz tantárgyként a könyvtári asszisztens szakma elvégzését, és együtt érettségiztünk ebből is. Így választottam ezt a szakmát.
Igazából már az általános iskola első évében, 6 éves koromban vonzódtam a könyvekhez, mert az akkori osztályfőnököm, Zöld Edit tanító néni elvitt bennünket a József Attila Művelődési Házba, ami a Komlói úton épült, és azt mondta, hogy aki akar, az mindjárt be is iratkozhat ott helyben.
Egy nagyobb méretű szoba volt kedves könyvtáros nénivel, és telis-tele könyvekkel. Nagyon megfogott a kedves, családias légkör varázsa, úgyhogy én be is iratkoztam mindjárt a könyvtárba, és innen indult el a könyvek iránti szeretetem.
Helyileg közel volt a művelődési ház hozzánk, kb. 10 percre laktunk családi házban, így sokat jártam egyedül olvasni ebbe a kis könyvtárba, valamint akkor sok mesekönyvet ki is kölcsönöztem magamnak.
1983. június 21-én elmentem szülési szabadságra, és mielőtt visszajöttem volna, Ági és Gelencsér Piroska, drága, kedves könyvtáros kolléganők megkerestek, hogy mi lenne, ha majd a GYES-ről visszajövök, náluk, a Közgazdasági Szakkönyvtárban folytatnám a könyvtárosi munkát, amíg Ági megy GYES-re, – mert ő épp akkor várta az első babáját –, és addig helyettesíteném. Erre a felkérésre igen volt a válaszom.
Annyira megszerettem ezt a munkát, ami teljesen más volt, mint az egyetemi könyvtárban végzett munkaköröm, hogy végül is ott ragadtam, és maradtam. Nagyon jó volt a kis könyvtár családias légköre, és sokkal kevesebben voltunk, mint az Egyetemi könyvtárban – mindig is ez vonzott, hogy kis könyvtárban dolgozhassak.
Mi a legkedvesebb munkához, munkahelyhez kapcsolódó emléked?
Több is van, nehéz kiválasztani ezek közül a legkedvesebbet. 
Megpróbálom, de ez nem könnyű feladat nekem… Talán az volt a legkedvesebb – az elsők között –, amikor a Közgazdasági kari könyvtárban megkeresett egy levelezős hallgató kétségbeesetten, hogy tudnék-e segíteni neki a dolgozatához szakirodalmat ajánlani, mert két nap múlva le kell adnia, és nem igazán talál hozzá anyagot, amire hivatkozhatna. Ez a TQM volt, minőségmenedzsment, ami akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt, és még szakirodalom sem igazán volt hozzá magyar nyelven. Találtam neki folyóiratokban anyagot, és ezt odaadtam neki. Eltelt egy hét, és visszajött, megköszönte a segítségemet, és örömmel újságolta, hogy ötöst kapott a dolgozatára – én már el is felejtettem közben ezt –, ezenkívül hozott egy szál piros rózsát és egy doboz bonbont, amin nagyon meglepődtem.
Nem azért segítettem, hogy valamit is elvárjak ezért, hanem mert ez a munkám, hogy segítsek a hozzám forduló hallgatóknak, oktatóknak, könyvtárlátogatóknak.
Hamarosan nyugdíjas leszel. Hogyan éled meg ezt a változást?
Egyik szemem sír, a másik nevet. 
Őszintén szólva nagyon nehezen, mert azt csinálhatom, amit nagyon szeretek. Emberekkel foglalkozhatok, és amikor hozzám fordulnak segítségért, igyekszem a legjobb tudásom szerint segíteni nekik, és szavakba sem tudom önteni, hogy ez mennyire jó érzéssel tölt el engem.
Mi fog hiányozni a munkádból?
Minden. Az olvasók, a jó kollektíva, a könyvek, ez a meghitt kellemes légkör a könyvtárban, mint egy nagy család!
Hogyan emlékszel vissza ezekre az itt töltött évtizedekre?
Nagyon kellemesen, pozitívan, ami nagyon változatos volt.
Mit jelent számodra a könyvtárosi hivatás?
Életcélt. 
Elhivatottságot és a szakma iránti alázatot. A könyvtárlátogatók iránti tiszteletet, szeretetet. Előítélet nélküli, kedves segítséget nyújtani számukra, mégpedig a legjobb tudásom szerint, vagyis maximálisan kiszolgálni a hallgatókat, oktatókat és az egyéb olvasókat.
Törekszem a jó kommunikációra, még akkor is, ha a hallgató frusztrált, és a célom az olvasó megnyugtatása, valamint hogy egy kedves mosollyal köszönjek el a különböző korosztályokhoz tartozó látogatóktól azért, hogy legközelebb is szívesen visszajöjjenek a könyvtárba. A munkahelyemhez való lojalitást jelenti.
Voltak olyan könyvtárosok, akiknek a jelenléte meghatározó volt számodra az eltelt évek alatt?
Mindenkinek a jelenléte az volt! Igen, ez mindegyik kedves kollégámról, illetve kolléganőmről elmondható, régen is és most is, mivel mindenkitől tanulok/tanultam valamit, ami hasznos számomra és alkalmazni tudom a szakmában, akár fiatal vagy idősebb kedves munkatárs, illetve a vezetőimtől is – noha az utóbbi években sokkal fiatalabbak, mint én –, nagyra értékelem a gyakorlatias tanácsaikat, és meg is fogadom azokat.
Mi okozta számodra a legnagyobb kihívást az elmúlt évek során?
A változás. A legnagyobb kihívás az volt, amikor 2010-ben át kellett költöznünk ide a Tudásközpontba, és hatalmas könyvtár lettünk. Egyesülni kellett az Egyetemi Könyvtárral és a Csorba Győző Megyei Könyvtárral.
Én mindig is kis könyvtárban szerettem dolgozni
, ami nagyon családias légkörű volt. A Rákóczi úti 48-as téren a Közgazdasági Szakkönyvtárban az oktatókkal személyes kapcsolatot tartottunk; mindig lejöttek, feladatot adtak nekünk és a kutatásuk témájához – amin dolgoztak éppen –, segítséget kértek tőlünk. Nagyon jó volt a kapcsolatunk akkoriban a hallgatókkal, a 80 fős évfolyamonként is.
A Tudásközpontban – ami ezzel ellentétben hatalmas volt – félelmeim voltak, hogy hogyan fogunk együttműködni. Valamint megjelent ekkor már sok új informatikai eszköz: fénymásolók, nyomtatók. Ezenkívül a regisztráció a nulladik szinten volt, ahol egységesen történt a beiratkozás, ahol már sokféle könyvtárlátogató megjelent a színtéren. Nemcsak oktatók és egyetemi hallgatók iratkoztak be, hanem kisgyermekes szülők, idősebb vagy különböző hivatalos helyeken dolgozó személyek (például rendőrségen, színházban, házfenntartásnál dolgozók), illetve középiskolások, gimnáziumi tanulók.
Hab a torta tetején, hogy más karok egyetemi hallgatói is először nálunk iratkoztak be, nemcsak a jogi és közgazdasági egyetem hallgatói. A regisztrációban az is nehezítette az új feladatkört, hogy gyakorlatilag rengeteg új információ itt csapódott le, amikről tájékoztatni kellett a könyvtári látogatókat.
Ráadásul szembesülnöm kellett azzal, hogy a dinamikus, lendületes, jó csapatszellemű, összetartó és pozitív szemléletű, kreatív, fiatal kollégáim között a Benedek Ferenc Jogtudományi és Közgazdasági Szakkönyvtárban én lettem a legidősebb kolléga. Ezt is traumaként éltem meg, sokszor éreztem úgy, hogy kilógok emiatt a sorból. Persze a kedves kollégáim mindig megnyugtattak, hogy ez nem így van, amiért nagyon hálás voltam nekik.
Milyen tanácsot adnál egy pályakezdő könyvtárosnak?
Ne haragudjatok, de ez egy kicsit hivatalos, könyvízű lesz.
Szeresse azt, amit csinál,
különben szenvedés lesz a munka számára.
Legyen nyitott mindenre, mivel az információs korszakváltás korában élünk, az legyen a célja, hogy a változásra gyorsan reagáljon. Merjen kérdezni, vagyis fontos a jó kommunikáció. Segít az emberismeretben, mivel sok kollégával és különféle olvasókkal találkozik majd.
Folyamatosan képezze önmagát szakmai téren, mert ezt más helyette nem tudja megtenni. Például jelentkezzen meghirdetett Erasmus-pályázatokra külföldre, amivel a nyelvtudását gyakorolhatja, megismerhet egy új kultúrát, szokásokat, gazdagabban térhet haza, szakmai tapasztalatot szerez, feltöltődhet ezáltal. Vegyen részt minél több olyan online konferencián, webináriumon és workshopon, amelyek az érdeklődési körébe tartoznak – ezek pedig a szakmai fejlődését segítik. Az ötleteit merje elmondani, felvállalni néhány mondatban. Ha konkrétan elmondja az ötleteit, azt jobban figyelembe veszi a felső vezetés, még ha esetleg nem is mindjárt alkalmazza azt.
Legyen türelmes. Nagy szükség van rá, amikor problémák merülnek fel, ugyanis ebben a felgyorsult, rohanó világban meg kell egy kicsit állni, hogy az ember jó döntést tudjon hozni, ami nagyon fontos.
Szeresse a könyvtárba látogatókat és a könyveket. A legjobb tudását adja ehhez mind szakmailag, mind emberileg. Nem is gondolná azt, hogy ha magyar olvasókkal vagy külföldi hallgatókkal találkozik a könyvtárban, akik a segítségét kérik, mennyire hálásak azért, ha alkalmazza ezeket a tulajdonságokat – még akkor is, ha gyakorlatilag nem is tud sokat segíteni a témában, vagy nem sikerült tökéletesen kommunikálni velük.
Egy mosoly és a kedvesség falakat dönt le.
Milyen terveid vannak a nyugdíjas éveidre?
Röviden, még nem tudok ezzel foglalkozni, még nem ez a fontos! Most, hogy így rákérdeztetek, kicsit átgondoltam az életemet, hogy mi volt a fontos számomra az idők folyamán, amik valamiért elmaradtak, most azonban szánnék rá egy kis időt.
Édesanyám kiskoromban, már ötévesen beíratott a József Attila Művelődési Házba balett szakra. Ezt nagyon szerettem, játékosan megismerkedhettem a mozgás örömeivel, én már akkor megtanultam bukfencezni, kézen állni és spárgázni. Zenére mozogni.
Sajnos mire harmadikos lettem az általános iskolában, be kellett volna járnom a városba, mert ott volt már csak balett oktatás, és ezt Édesanyám nem tudta vállalni. Ez azóta is nagy bánatom.
Ezután negyedik osztályos koromban iskolát váltottam, és a Gyárvárosi Általános Iskolában jelentkeztem az úttörő zenekarba. Klarinéton játszottam egészen a gimnáziumi tanulmányaim megkezdéséig, 1977-ig.
Közben kézilabdáztam is, mert nagy hasznát vették a csapatban, hogy balkezes vagyok. A Janus Pannonius Gimnáziumban pedig kosarazni kezdtem, és mellette sportszerűen kézilabdáztam is. Ezeket a sportokat sajnos abbahagytam, ahogy elkezdtem dolgozni 1981-ben az érettségi után. 1981. augusztus 8-án pedig férjhez mentem. Ez az év így sűrű volt.
Munka előtt eljártam úszni kora reggel a Hullámfürdőbe, mert éreztem, hogy hiányzik a mozgás. Abban az időszakban népszerű lett a karate, és ezt is csináltam két évig – amíg az első fiammal terhes nem lettem –, 1983-ig. Akkor ezt is abbahagytam, de eljártam kismama tornára.
Mindig is nagycsaládot szerettem volna, de az elején úgy képzeltem, hogy lesz egy fiam meg egy lányom. Ehelyett négy fiam lett, tíz év korkülönbséggel; jelszó: hátha sikerül már egy lányt is szülnöm. A családom is nagyon inspirált, értük mindig mindent megtettem sok-sok szeretettel, és soha nem fárasztott.
A legszebb éveim azok voltak, amikor három-három évet otthon lehettem velük GYES-en. Nagyon gyorsan elszálltak ezek az évek. Ha visszagondolok, mintha csak most lett volna… Hihetetlen, hogy így elrepült ez a negyven év!
Most nemrég voltam 18 éves. Belül még mindig annak érzem magam, aztán jön a döbbent meglepetés, hogy rajtam is már mennyire meglátszik ez a röpke negyven év: ráncosodás, szemüveg hordás, kicsit nem jól hallás, plusz kilók felszaladása. Negyven éves koromban fejeztem be a Bajai Főiskolán a könyvtár-pedagógusi szakot, addig 62 kg voltam, aztán a sikeres diploma megszerzése után drámaian meghíztam 84 kg-ra, majd 89 kg-ra, amit azóta sem sikerült még leadnom!
Így visszatekintve, ami mindig is örömet jelentett, az a mozgás és a zene volt. Elhatároztam, hogy a nyugdíjas éveim alatt újra visszatérek ezekhez.
Többet leszek kint a szabadban, a sétálás és a biciklizés is a terveim között szerepel – persze a korhoz megfelelő ritmusban. Van egy kis kertrészünk, így mivel a kertészkedés is kimaradt az életemből, szeretnék ezzel is többet foglalkozni.
Fájó pontom, hogy a zenekari élet is nagyon hiányzik az életemből. Anno, annak idején a zenekarral bejártuk az egész országot: különböző koncertekre, versenyekre kaptunk meghívást. Budapesttől Sopronig, sőt még Nyíregyházán is felléptünk. Május 1-jén, a munka ünnepén mindig meneteltünk és zenéltünk a Széchenyi téren is, külföldön is jártunk, az akkori NDK-ban testvérvárosunkban, Drezdában, Csehszlovákiában pedig Prágában, és nyolcadikos koromban Ausztriába is kaptunk meghívást. Ezek felejthetetlen élmények voltak számomra. Így a zene szeretetéből fakadóan ezt az élményemet is szeretném felfrissíteni és a különböző zenei stílusokat újrahallgatni.
Az elsőszülött fiam, Zsoltika már 2005 óta kint él Angliában, úgyhogy mivel 2003 óta mondom, hogy az angol nyelvet jobban szeretném megtanulni, most tényleg eljött az idő, hogy ezt el is kezdjem, az ösztönzés pedig az, hogyha elmegyünk őt meglátogatni, jó lenne azért bizonyos szinten beszélni is a nyelvet.
Szeretem a szépirodalmat is, de ez is valahogy elmaradt, mert ami kötelező, annak nem szívesen áll neki az ember, de most, hogy ennyi időm felszabadul majd, szeretném ezt is intenzívebben gyakorolni.
Ennyit sikerült most egy csokorba összeszednem, hogy mik a terveim. Persze tudom, hogy elcsépelt mondat, de a legfontosabb az egészség; ha az van, akkor minden rendben van! Erre is szeretnék jobban odafigyelni, mert az egészség kincset ér!
Köszönöm, hogy felkértetek az interjúra, örömmel tettem, és megtiszteltetés, hogy részt vehettem ebben. Sok sikert és jó egészséget kívánok MINDENKINEK a könyvtári életben ezután, amiből én már fájó szívvel, de kimaradok.
Szeretettel üdvözlök mindenkit!
Köszönjük a beszélgetést, tartalmas nyugdíjas éveket és jó egészséget kívánunk!
Az interjút készítette: Gergely Zsuzsanna és Révész Enikő Evelin
A borítóképet szerkesztette: Balogh Fanni
Az interjú készült: Pécs, 2021. március 26.
Leave a Reply